english_
magyar_
Doc_

Fakuló emlékmásolatok_
Talányosan_
Kiállításmegnyitó_
Sétatér_
A gyík halála_
Moizer Zsuzsa önarcképei_
Párizsi kék_
Identity Fiction_
Emelkedőben_
Emma Re Moizer Zsuzsa akvarelljeiről_
Huszonévesek _
Festés mint feltárulkozás_
Lélekszín_
Lányalakok_
Többhetes kiállítás_
Moizer Katalógus 2007_
Az egó, ha állat lenne_
Örömtelen Mona Lisa_
Női mitoszok_
Öt fiatal festő_
Strabag díj_
Febronia _
Ráolvasás - Radnóti Sándor_
Festő Van _
Magánmitológiák _
Ballasztok_
Több szem többet lát_


SMOHAY DÍJ KIÁLLÍTÁS (2007)
Képek a kiállításról_
MOIZER KATALÓGUS 2007
Kovalovszky Márta
Moizer Katalógus 2007
2007

Bár Moizer Zsuzsa női fejeinek furcsán elmosódó vonásai csak nemrégiben tűntek fel a Strabag festészeti pályázatán, és egyébként is még csupán a pálya elején jár, halovány, de biztos körvonalakkal máris kezd kirajzolódni az út, amelyen elindult.

 

Miközben a drogériák kirakatát vidám őszi színekben pompázó, rövidnadrágos szépségek vérpezsdítő fotói díszítik, a Nők Lapja és a férfiaknak szóló női magazinok telve vannak elragadó szépasszonyokkal és az átlagos nőket vigasztaló jó tanácsokkal, a TV-képernyőkön izgatott, nagyravágyó vidéki lánykák kapaszkodnak a világhírt jelentő mikrofonba, miközben az iskolás lányok fecsegése közönséges kifejezésektôl hemzseg és a nőírók szenvedélyes antológiákba gyömöszölik harcias életüket, ő sápadt, didergô, halvány árnyékként rebbenô titkos istennőket fest.

 

Moizer nem bonyolódik elméleti kérdésekbe, nem gabalyodik bele a köznapi valóság uszályába, nem foglalkoztatják a világ nagyszerû és torokszorító jelenségei vagy korunk egymásra torlódó, zűrzavaros rétegei, mint ahogyan önmagában a múlt sem érdekli. Egy történeti folyamat része kíván lenni: finoman és tartózkodóan lépdel azon az ösvényen, amely évezredek hosszán át kanyarogva az elmúlt idôkbôl vezet a jelenig (és talán tovább). Az új technikák, az új médiumok megjelenése nyomán bekövetkezett földrengés látszólag maga alá temette egy sokévezredes kultúra tradícióit, de a nyolcvanas évek elején megjelenő újfestészet eleven hullámai magukkal sodorták és napjainkba is átmentették a művészet hagyományos értékeit.

 

Az utóbbi évtizedben mintha elcsendesedett volna a változások heroikus zaja, megbékélni látszik a régi és új világ, és noha kétségtelenül az új győzött, a régi sem süllyedt el nyomtalanul: a festészeti hagyományt friss erôk táplálják. Moizer nincs egyedül, amikor a hídra ép, amely a múltból a jövőbe ível; mások is járnak rajta, és nem csupán a „nagy generáció" mesterei, de fiatalabb kortársakat is visz errefelé a felfedezés lendülete. Olykor korok, stílusok, technikák között bújócskázva igyekeznek megtalálni az egyszerre szilárd és rugalmas pontot, ahol régi és új összeér, összekeveredik, hogy aztán láthatatlan szálakkal kötődjön egymáshoz.

 

Moizer Zsuzsa műveiben megmarad a klasszikus olajfestés és akvarell eszközeinél; a stíluskérdéseken könnyedén átlép; mint strucc a homokba, ô mostanában az antikvitás emlékei közé dugja fejét, a mitológiai idők mélyébe pillant. Alakjai különös, önmagukba zárkózó vagy megkettőződő lények, akiknek hajában növények sarjadnak, testük körül zöld leveles ágak indáznak, vagy megtorpanó szarvasok, lobogó hajú, rakott szoknyás szarvas-nôk. Formáik sápadtak, vonásaik haloványak, a vékonyan felrakott festék alig mozduló síkja, az akvarellpapíron nedvesen szétfutó színek dekoratív foltjai fölött rebbenékeny, mégis súlyos pillantás szegezôdik ránk. Ismerôs, bár alig megfejthető nézés ez, amely mélyről és nagyon távolról érkezik, az elfojtott szomorúság, a rezignált mozdulatlanság, a titokzatosan motoszkáló lélek mélyérôl, a görög vázacserepek, az antik freskótöredékek elmosódó távolából. Portréi, egymásba fonódó figurái, hajlékonyan iramló, karcsú szarvasai, totyogó libái fölött kvázi-mitológiák tompa fénye dereng, ebben Roskó Gábor festészetének távoli rokonságát ismerhetjük fel. Itt válik el Moizer útja sok kortársáétól, akiknek nyers szókimondása (Csiszér Zsuzsi), éles iróniája (Radák Eszter), aktualitás érzékenysége (Soós Nóra, Csurka Eszter) vagy a női viselkedés közhelyeit illető kritikája (Szépfalvi Ágnes) olyan élénk és szórakoztató képeket teremt.

Ő maga az árnyékosabb oldalról közelíti meg a valóságot, az elveszett éden, a szétporlott mitológia felől. Ugyanakkor valami fanyar szellőcske lebben át kompozíciói felületén: a mindennapi létezés szomorkás levegője veszi körül az ember- és állatfigurákat, amelyek büszkén, kecsesen, egyszersmind elveszetten élnek, hajladoznak, álldogálnak a vásznon, a papíron, a semmiben.