Fakuló emlékmásolatok_
Talányosan_
Kiállításmegnyitó_
Sétatér_
A gyík halála_
Moizer Zsuzsa önarcképei_
Párizsi kék_
Identity Fiction_
Emelkedőben_
Emma Re Moizer Zsuzsa akvarelljeiről_
Huszonévesek _
Festés mint feltárulkozás_
Lélekszín_
Lányalakok_
Többhetes kiállítás_
Moizer Katalógus 2007_
Az egó, ha állat lenne_
Örömtelen Mona Lisa_
Női mitoszok_
Öt fiatal festő_
Strabag díj_
Febronia _
Ráolvasás - Radnóti Sándor_
Festő Van _
Magánmitológiák _
Ballasztok_
Több szem többet lát_
Aki engem néz, az én világomat látja - mondta volna Rembrandt, ha az önarcképeiről mondott volna bármit is. Az önportré mélyén nála is, és minden utána következő igazi festőnél ugyanúgy, a világ felé néző, szenvedélyes kíváncsiság lappang.
Még harmincéves sincs Moizer Zsuzsa, de már minden képén felismerhető jegyeket hagynak azok az érett, finom szellemi-vizuális rétegek, amelyek festői világát alkotják. Önarcképeket fest mindig, elmosódó tekintetű lányalakokat, sokszor csak a fejet vagy annak részeit, néhol egy láb, koszorúba font-csavarodott karok. Minden képén saját magával néz szembe. Valaha élt nőalakok sorsába öltözik, megosztja, átvállalja az érzéseiket. Vagy régebbi korokban kutat, vagy angyalok létformáját keresi saját maga képében. |
Mostani kiállításának az Emlékek Intercisából címet adta - életrajzi utalás, a festőnő Dunaújvárosban él, a régi római név annak múltjára, történelmi mélyrétegeire fókuszál. Egyfajta belső régészeti feltárás dokumentumai a kiállított akvarellek, az ókor használati tárgyai, mitológiai elemei - egy nőt mintázó kancsó, egy szfinx figurája, egy tál vagy lámpás - a festőnő saját testéből kapnak formát a vásznakon. Árva, remegő kis lélekmadarak, halvány rózsaszín sebek a fehér, keret nélküli háttérben, alig van átmenet a festett és szabadon hagyott felületek között, szinte csak alsó, elfedett rétegekként érzékelhetők a figurák. Ugyanakkor ez az eltűnőben lévő személyiség lassan szétárad, mint az itt-ott megfolyatott vízfesték, benövi a képmezőt, kitölti az üres teret is, éppen mert a kontúrok majdnem teljesen hiányoznak, nem kezdődik és nem végződik sehol: csak ott van. Emberi felület, női levegő, testrészeire oszlott színes árnyék.
A test-színben kevés idegen szín jelenik meg, pirossá sűrűsödik a felület ott, ahol a vér kiárad a sebekből, zölddé, ahol valami erős emlék hirtelen határozottabb gesztusként kontrasztot képez a testtel. Más képén a testrészek elszakadnak a törzstől, deréktól lefelé csak valami kalodába zárt kis húscafat fityeg, vagy körbecsavarodik a test, hogy tárgy formájába kényszerítse magát. Mi mindennek építőköve az ember teste? Mivé alakulhat, milyen formálódásokon mehet keresztül, hogy még magára ismerjen, megőrizze önmaga azonosságát? Moizer Zsuzsa festői világának minden elemét a test építi fel, minden láthatót magából hív elő, magából mint anyagból formál. A test kultuszát kaotikus módon űző kortárs művészetben ez a festészet egyedülállóan tiszta, határozott hangot üt meg.