english_
magyar_
Doc_

Fakuló emlékmásolatok_
Talányosan_
Kiállításmegnyitó_
Sétatér_
A gyík halála_
Moizer Zsuzsa önarcképei_
Párizsi kék_
Identity Fiction_
Emelkedőben_
Emma Re Moizer Zsuzsa akvarelljeiről_
Huszonévesek _
Festés mint feltárulkozás_
Lélekszín_
Lányalakok_
Többhetes kiállítás_
Moizer Katalógus 2007_
Az egó, ha állat lenne_
Örömtelen Mona Lisa_
Női mitoszok_
Öt fiatal festő_
Strabag díj_
Febronia _
Ráolvasás - Radnóti Sándor_
Festő Van _
Magánmitológiák _
Ballasztok_
Több szem többet lát_


EMLÉKEK INTERCISÁBÓL (2007)
Képek a kiállításról_
FESTÉS MINT FELTÁRULKOZÁS - Beszélgetés Moizer Zsuzsával
réna
tilos rádió, tiaramagazin.hu
2008

Moizer Zsuzsa 2004-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő szakán. Munkái ösztönösségükkel, érzékenységükkel, személyességükkel bűvölnek el minket. Rajzai, akvarelljei, festményei mindig őt magát ábrázolják, az önnön lényében felfedezett ellentmondásokról és belső vívódásairól vallanak. Emlékek Intercisából címen november 29-én nyílt kiállítása a Deák Erika Galériában.

 

Mindegyik képeden női alak szerepel, olykor megkettőzve. Ezekben az alakokban lehetetlen nem felismerni téged. Miért festesz mindig önarcképet?

 

A diplomamunkámtól számítom a tudatos képzőművészeti munkámat. A harmadik év végén, a negyedik elején kezdtem el a saját életemhez, személyiségemhez, testemhez kapcsolódó témákkal foglalkozni. Ötödévre kialakult, hogy ennek a legletisztultabb formája az önarckép, és hogy akkor tudunk a világról bármit is mondani, ha ismerjük önmagunkat. Az önarckép-motívum azóta is végigkíséri a munkámat, valamilyen formában minden egyes képemen jelen van vagy az arcom vagy a testem.

 

2004-es sorozataidban középkori szenvedéstörténeteket dolgoztál fel. Ennek során mártírok, vértanúk sorsába helyezkedtél bele. Ez is az önismeret része?

 

Bár igyekszem tudatos lenni a munkámban, sokszor hallgatok a megérzéseimre is. Vannak olyan témák, amik csak úgy jönnek. Nem racionálisak, az viszont teljesen racionális, ahogy ezeket megvalósítom, azaz a kivitelezés formája és technikája. A középkori mártírok témája is véletlenül jött: a szakdolgozat írása közben mindenfélét olvastam, többek között egy történetet Febronia haláláról, ami nagyon meghatott. Az 1200-as években ezt a kisázsiai keresztény nőt férjhez akarták adni egy muzulmán férfihoz, ami azt jelentette volna, hogy meg kell tagadnia a hitét. Ő az életét kockáztatva nemet mondott, ezért megkínozták: levágták a kezét, a lábát, a mellét, amibe természetesen belehalt. Engem elborzasztott ez a történet, ugyanakkor meg is hatott, hogy ennyire erős lehet valakinek a hite.

rim.jpg

Közvetlenül ezután készítettem egy sorozatot az első öngyilkos merénylőnőről. Az ő 1998-as öngyilkos merénylete után került be a szóhasználatba a „shahida" szó - a „shahid" női megfelelőjeként. Számomra ez a két történet összekapcsolódik a hit kérdésében. A hitben persze nem a vallásos része hatott meg, hanem maga a hit.

 

Akkor is, ha fanatizmusba hajlik?

 

Semmiképpen nem értek egyet a fanatizmussal, mégis az erős hit, hogy valaki kész feláldozni az életét egy ügy érdekében, nagyon megfogott, és érdemesnek találtam arra, hogy egy sorozatot készítsek róla.

 

Ezek a képek nagyon megrendítőek, ezzel együtt olyan érzésem volt, mintha te kifejezetten élveznéd a szenvedés brutális, húsba vágó megjelenítését. A hit csodálatán túl van bennük egy jó adag mazochizmus vagy kötődés a szenvedés bemutatásához.

pig.jpg

Sokszor kérdezik tőlem, történtek-e velem hasonló események vagy olyasmi, ami arra késztetett, hogy ilyen brutális képeket készítsek, de a válaszom: nem. Ez festészet, nem az én életem. Hozzáteszem, nem is a feltűnési viszketegség hajtott, bár vannak képzőművészek, akik fiatalon olyasmit szeretnének csinálni, amivel feltűnést keltenek. Az én esetemben inkább arról van szó, hogy a diploma utáni időszakban nem volt túl jó a kedvem.

 

Különböző létformákba helyezed bele a saját portrédat. Állati lét, növényi lét, középkori szenvedéstörténetek, a legújabb kiállításodon pedig tárgyakba helyezed bele magad: urnákba, tálakba, különféle áldozati kegytárgyakba. Miközben ezt teszed, az emberi testet dekonstruálod, és a szenvedést jeleníted meg.

 

Nem az a célom, hogy megjelenítsem a szenvedést! De ha vért látunk egy képen, akkor először a szenvedés vagy a fájdalom jut eszünkbe.

ang.jpg

Hisz az ember akkor látja a vért, amikor megsérül a teste, a sérülés pedig fájdalommal jár és a vér látványa ebben az értelemben összekapcsolódik a fájdalommal, a szenvedéssel és a halállal. De ha belegondolunk, a vér az életet jelenti, hiszen a vér áramlása nélkül nem léteznénk. A mostani kiállításomon a saját létemmel és az emlékeimmel kapcsolatos gondolataimat jelenítettem meg. Ezek a tárgyiasult testek: az urnák, a kancsók, a tál az ember földi maradványainak tárolására szolgálnak, itt viszont szimbolikusan az emlékeit sűrítik. Minden ember teste valamiféle tároló edény, amely érzéseket, eseményeket, örömöt és fájdalmat gyűjt össze, és én ezt jelenítettem meg.

 

Nem félsz attól, hogy lelepleződsz? Annyira személyesek, intimek a képeid, hogy nyilvánvalóan önmagadat tárod fel bennük?

 

Volt ilyen érzésem, de ezen túl kell lépni. Minden egyes kiállítás egyfajta feltárulkozás. Én abban az alkotásban hiszek, vagy azt tartom jónak, amelyiknek sikerül megérintenie a másik embert. Nem feltétlenül nagy érzelmekre gondolok, csak arra, hogy valamit megérezzen a néző az alkotóból, aki a munkákat készítette. Az elején persze bennem is ambivalens érzések voltak, hogy akik megnézik a kiállítást, azok engem látnak, az én érzéseimet, arcomat, testemet - és ez furcsa dolog.

 

Azt mondtad, nincs igazán példaképed, de a női pályák inspirálnak leginkább. Engem gyakran Frida Kahlóra emlékeztetnek a képeid, aki egy rendkívül nehéz sorsú, fantasztikus festő volt...

 

Frida Kahlo munkássága egy programszerű festészet, ami a saját életéből merítkezett. Azt hiszem, előtte nő nem igen csinált ilyet. Az egész életműve arról szól, hogy az élete és a művészete abszolút egybe forrt.

 

Mit gondolsz, nehezebb a dolga ma egy nőnek művészként, mint egy férfinak?

 

Nem tudom, milyen férfinak lenni, de nem hiszem, hogy ma nehezebb volna egy nőnek ezen a pályán. Esetleg azért lehet nehezebb, mert ezt a kitartó munkát, amiről azt gondolom, hogy addig csinálom, amíg élek, nehezebb véghezvinni, ha az embernek vannak más céljai is. Akkor szükség van egy támogató közegre: társra, családra. Mert ez egy nagyon magányos hivatás, és pillanatnyilag elképzelni sem tudom, hogyan lesz, ha gyerekem lesz. Voltak már olyan periódusaim, hogy hónapokon keresztül nem dolgoztam és olyankor fizikailag rosszul éreztem magam. Mert a művészeknek ott van az az ajándék, hogy sok mindent kiírnak önmagukból. Ha nem foglalkozunk magunkkal, az alkotás akkor is egyfajta önkiírás. S ha ez szünetel, az nagyon rossz. Ezért van szükségem arra, hogy dolgozzam.

 


tilos.hu

tiaramagazin.hu