english_
magyar_
Doc_

Fakuló emlékmásolatok_
Talányosan_
Kiállításmegnyitó_
Sétatér_
A gyík halála_
Moizer Zsuzsa önarcképei_
Párizsi kék_
Identity Fiction_
Emelkedőben_
Emma Re Moizer Zsuzsa akvarelljeiről_
Huszonévesek _
Festés mint feltárulkozás_
Lélekszín_
Lányalakok_
Többhetes kiállítás_
Moizer Katalógus 2007_
Az egó, ha állat lenne_
Örömtelen Mona Lisa_
Női mitoszok_
Öt fiatal festő_
Strabag díj_
Febronia _
Ráolvasás - Radnóti Sándor_
Festő Van _
Magánmitológiák _
Ballasztok_
Több szem többet lát_


TIGRISEK ÉS MÁS TÖRTÉNETEK (2009)
Képek a kiállításról_
MOIZER ZSUZSA ÖNARCKÉPEI
Kürti Emese
Mozgo Világ 2009/12
2009

Moizer Zsuzsa sikerének az a titka, hogy az ember annyira szomorú lesz a képeitől, hogy többé nem tudja kivonni magát a hatásuk alól. Úgy érzi, hogy ezek a gyermekfejű emberalakok, akik néha egy felnőtt nő érzékiségévé öregszenek, fátyolos áttetszőségükkel és a pókháló makacs ragacsosságával bomlasztani kezdik lelkének hétköznapi, edzett felszínét. Nincs fölkészülve egy másik lélek meztelenségére. Ha el lehetne bújni, és titokban nézni, mint a pornóképeket, akkor a túlfűtött irodában megráncosodott lélek lassan hozzászokhatna a halott vér vörösségének átmeneteihez, a vékony testből csíkban szivárgó fájdalomhoz, a csukott szemű gyerekarc rózsaszín merevségéhez. Úgy könnyebb lenne. Vagy a nőgyógyász várójában, ahol minden nő az idegen testek befogadásának elviselésére készíti föl magát, és a levegő amúgy is sűrű az egymás iránti szolidaritás alkalmi fellobbanásától. Ott úgy lehetne gondolni rájuk, mint a gyerekkor tragikus egyszeriségének váratlanul jelentkező őszinteségére.

A képek ugyanis sokat őriznek a gyerekség homogenitásából. A dunaújvárosi nagymama sokat látott térde közé szorítja az állatot, és megfelelő közelségbe helyezi a tálat, hogy a felfogott vérnek egy cseppje se menjen kárba. Nem kell segíteni, az áldozattal való bánásmód az ő vérében van. A majoránnát keresd meg, Zsuzsikám. A kacsa fehér, mint a rizs, ebédkor is még őrá gondol, és majd húsz év múlva, amikor az arca még mindig gyerekszerű. A kacsa teste azonban megváltozik, a női mell összetéveszthetetlen gömbölyűsége jelenik meg rajta, csak a vére szivárog még mindig, a pontos metszés alól. Megenni. Lefesteni.

Vannak más állatok is. Őzek például, akiknek a lába vékony és törékeny, mintha lekopott volna róluk a selymes bőr, hogy könnyebben idomuljanak ahhoz a képhez, amelyet magára gondolva hoz létre a fiatal festő. Az akvarell szerteszalad a papíron, a testet alig tartják össze a kontúrok, föl akarnak bomlani, mint a lélek. Színből kevés van: elpiszkolódott hószín, mérgezett zöld, csecsemőrózsaszín.

Egy másik sorozaton furcsa régi edényekből kunkorodnak elő a nőalakok. A főzés és a tárolás praktikus antikvitása gömbölyű hasat produkál, mintha volna benne gyerek vagy kacsa; a kar megvastagodott edényfülként kapcsolódik a sebesült fejhez és a duzzadt testhez. A technika változatlanul hígan csorgó akvarell, de a papírt a méret és az örökkévalóság kedvéért vászonra cseréli föl, szinte észrevétlenül.

Ismertek a művészettörténetben festőnők, vagy női festők, akik szinte magukra húzzák a tragédia árnyát, állandó melankóliába csavarják a testüket, és humortalan önfeladással várják a végzetet, amely utol is éri őket. Ilyen volt Käthe Kollwitz, Paula Modersohn Becker vagy Frida Kahlo, akinek úgy tekerednek a feje körül az indák, mint Moizer jelzésszerű fenyegető növényzete, némi tudatossággal talán. A különbség azonban lényeges. A fontainebleau-i Vénuszok és Frida Kahlo között nincs időbeli távolság, Moizer Zsuzsa azonban az áldozati szerep kézenfekvő elfogadása és az átélt, mély bánat ellenére nem tragikus alkat. Új képeiben, amelyeken a kék és a vörös válik intenzívvé, mintha föltámadt volna a düh, a sorsszerű elfogadás elleni lázadás dühe, és ez nagy hasznára fog válni. Az ő képeinek az őszinte hangja ugyanis abból a hazugságból táplálkozik, hogy az áldozati szerep elfogadása a nő számára kötelességszerű, mert máshogy nem lehet kivívni a társadalom jóindulatát. Erre tanította őt a nagymama, amikor a végzetre nevelt állat kivégzésének látványát nyújtotta számára, erre nevelték a művészettörténeti példák, és ehhez szoktatta a tradícióra hivatkozó férfijogú világ, amely erőt is vár tőle a szerep elviseléséhez. Példája nem egyedülálló, de nagyon drukkolok neki.

 

Mozgó Világ

Tigrisek és más történetek