english_
magyar_
Doc_

Fakuló emlékmásolatok_
Talányosan_
Kiállításmegnyitó_
Sétatér_
A gyík halála_
Moizer Zsuzsa önarcképei_
Párizsi kék_
Identity Fiction_
Emelkedőben_
Emma Re Moizer Zsuzsa akvarelljeiről_
Huszonévesek _
Festés mint feltárulkozás_
Lélekszín_
Lányalakok_
Többhetes kiállítás_
Moizer Katalógus 2007_
Az egó, ha állat lenne_
Örömtelen Mona Lisa_
Női mitoszok_
Öt fiatal festő_
Strabag díj_
Febronia _
Ráolvasás - Radnóti Sándor_
Festő Van _
Magánmitológiák _
Ballasztok_
Több szem többet lát_


TIGRISEK ÉS MÁS TÖRTÉNETEK (2009)
Képek a kiállításról_
A GYÍK HALÁLA - Moizer Zsuzsa: Tigrisek és más történetek
Nemes Z. Márió
Balkon
2010. 01.

A Tigrisek és más történetek című kiállítás jelentős állomás Moizer Zsuzsa festészetében, hiszen az itt bemutatott anyag egyszerre értelmezhető az eddig megtett út összegzéseként, és egy új képi világ megjelenéseként is. A fiatal művész korábbi munkásságát szenzibilis eszközökkel kidolgozott „Én-festészet" jellemezte, mely eleinte önarckép-sorozatokból, később különböző állati, ill. mitológiai motívumokból építkezett. Ez az Én-poétika azonban nem reflektálatlan vallomásosságot jelent, hanem egy olyan törekvést, ami a privát történetek világát a személyesség peremhelyzetei felől bontja le és építi újra.

 

A tárlat címe az angolszász elbeszélő művészet hagyományaira (and other stories...) utal, míg a központi képsorozat - az Egy nyár tizenöt állomása - a naplóirodalom kontextusát hívja elő. Mindez a képek felerősödő narratív dimenziójára irányítja a figyelmet, ami új jelenség, hiszen a festő korábban sokkal inkább az iteratív motívumképzést részesítette előnyben. Az iterációval kialakított sorozatokban a mutálódó testek-figurák horizont nélküli térben jelentek meg, míg az új képeket a mindent átható kék szín egységesíti. A hideg kékség egyszerre háttér és a megjelenő testeknek tartást kölcsönző szubsztancia. Olyan szervezőelem, ami „világot" épít a jeleneket fölé-köré. Ez a kiterjedés benső világtér - ami nem a tiszta bensőségesség alakzatait jeleníti meg, de nem is valamilyen valóságvágyat érvényesít, hanem egy olyan fikciós mezőt hoz létre, melyben Én és Másik, szubjektum és objektum elválaszthatatlanul „összeíródik".

 

A kék birodalmat különböző állati (tigris, nyúl, kutya, madár) és emberi lények népesítik be. Az ábrázolást a művészre jellemző nyugtalanító dekorativitás határozza meg. A dekorativitás ebben az összefüggésben ellentmondásos mimikri, hiszen az alakok puha megfestettsége egyfajta esztétikai otthonosságérzetet hoz létre, melyet a nézői tapasztalás gyanútlanul élvez, ugyanakkor a motívumválasztás és -kombinálás bizarr logikája mindig „megfertőzi" az összhatást - feszültséggel teli szépséget ajándékozva a festményeknek. Az otthonos otthontalanságot az állandó kék szín is erősíti, ami az alakformálásra korábban jellemző hússzíneket váltja fel. Így válnak a kék-fehér alakok testetlenné, de nehézzé is egyszersmind - mintha egy víz alatti tenyészet gravitációjának engedelmeskednének. Az élénkpiros szájak szinte „rávérzenek" az arcokra, elnémítva, de fel is izgatva a látványt. A piros elnémítás több képen is visszatér, legfinomabban a Piros virág című képen, ahol a vérvirág egy emberi törzsből nő ki fej gyanánt. De az alakokon többször felbukkanó régies gallér - mely a festmények művészettörténeti beágyazottságát jelzi (1) - ugyancsak értelmezhető nyaki sebet rejtő orvosi kötésként. Ezek a finom jelek az erőszak felfüggesztett jelenlétét sugallják, miközben a kibeszélés, a megváltó gyónás művészi lehetetlenségét mutatják fel.

 

A személyesség újrafogalmazásának igénye felől nézve az állatmotívumok is új értelmet nyernek. Moizert már régóta foglalkoztatja a különböző létezési szférák közti ingadozás, hiszen már az Állat ego című 2007-es kiállítása (2) is a női és állati test egymásba olvadását járta körül. A kiszámíthatatlan fúziók a mitológiai metamorfózisok világát idézték meg, de a létezés nyitottsága helyett a női test elidegenedését közvetítették. A Tigrisek és más történetek festményein az állatok legtöbbször elkülöníthetők az emberi figuráktól, de mégis hasonló szerepet töltenek be, mint korábban, vagyis a szubjektum mitopoétizálásáért felelősek. (3) Ezalatt azt értem, hogy az állatalakok az Én határfogalmai, általuk teremtődik meg a szubjektum és annak „története". A magánmitológia félrevezető kifejezés, hiszen egy rezervátumszerűen működő bensőség képzetét kelti, mely szimbolikus úton „vetíti ki" históriáját. Moizer esetében talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a személyesség illúziója a mű személytelen effektusaként jön létre, vagyis nincs előre adott tragikus történet, minden a képpel szemben, a képben dől el. Ennek a működésnek a legsikerültebb eredménye a kiállítás főműveként is értékelhető Kivégzés.

 

A nagyméretű festményen három - a mélység nélküli kék térben lebegő - figurát lehet megkülönböztetni. A festmény bal oldalán egy meztelen, hátratett-kötött kezű, férfi nemi szervét fedetlenül hagyó, gyíkfejű lény áll. Az állati fej elválik a törzstől és felette „úszik", a kép jobboldalán megjelenő arctalan fantom kardjával metszi le a testről. A két főalak mellett-alatt, a mű centrumában, egy meztelen a női figurát láthatunk, amint fejét elfordítva a jelenettől, tekintetét a nézőre szegezi. A Valaki naplója rajzsorozatban (4) található A gyík kivégzése című kép, mely a festmény előtanulmányaként fogható fel. Erről a kis rajzról még hiányzik a meztelen nő.

 

Moizer poétikájának egyik „ideológiai" eleme a női áldozatvállalás konstrukciója. Ez a motívum szerencsére legtöbbször nem jelenik meg direkt és politikus módon, hanem beágyazódik a festmények pszeudo-személyes mitológiájába. A Kivégzésben megfordulnak az erőviszonyok, és az erőszak a férfi jelölőket hordozó gyíkemberre irányul. Az akció azonban kísértetiesen valószerűtlen, ugyanis a fejet vérzés nélkül lehet levágni, és a testrész baljós vitalitással lebeg tovább a kék éterben. A jelenet tehát nem puszta destrukció, hanem leleplezés: az állati „maszk" eltávolítása - ugyanakkor elnémítás, vagyis a vallomás tagadása. Ennek ellentmondásos mozgásnak a megtestesítője maga a gyíkmotívum is, hiszen a lény egy olyan elevenség megtestesítője, amit nem lehet „kasztrálni", hiszen mindig újranöveszti magát, akár a mitológiai hidra. A jelenet még így is túl plakátszerű lenne, de a kész képen elhelyezett nőalak (ami valójában a művész önaktja) átrendezi a festmény működését.

 

A nőalak reflexív keretbe helyezi a lefejezést, ugyanis lehetővé teszi, hogy „álomképként" tekintsünk a kivégzésre. Az eltávolítás azonban nem teljes, mert a figura - testtartása alapján - egyszerre van kívül és belül az akción. A nézőre irányuló tekintet olyan szívóerővel bír, ami a nem engedi meg, hogy kívülről, ideológiai „csomagba" pakoljuk a látványt. Amit látunk, fikció és valóságeffektusok állandó ingadozásaként írható le. Ezt azzal is felerősíti a művész, hogy „saját" testét komponálja a festménybe, ami látszólag a vallomásos szintet erősíti, de a főjelenet víziója és a közvetlenségnek ez a véglete kölcsönösen felfüggesztik egymást. Férfinézőként a női akt erotikus kisugárzása a legnyugtalanítóbb. Az intimitás és tárgyiasítás radikális keveréke azonban ahelyett, hogy kiszolgálná, „megalázza" és önreflexióra kényszeríti a voyeur-tekintetet.

 

A kiállítás egyik legnagyobb erénye a következetesség. A festő úgy képes konceptuálisan személyes lenni, hogy nem esik bele sem a kontrolálatlan önkifejezés, sem az ideológiai tervezetek csapdájába. Ebben a kék birodalomban nincsenek egyszerű válaszok - minden alárendelődik annak a delejes örvénylésnek, ahogy a legsajátabb beleomlik a személytelen idegenségbe. A „privát" tragédia tehát attól válik esztétikai eseménnyé ezekben a képekben, hogy a gyónás csak önmagát felszámolva történhet meg, hiszen a gyík is épp attól válik halhatatlanná, hogy kivégzése berekeszthetetlen.


1 A legszorosabb kapcsolat El Greco arcképeivel áll fenn.

2 Moizer Zsuzsa: Állat egó. Liget Galéria, Budapest, 2007. máj. 31-jún. 28.

3 Vö. Hans-Georg Gadamer Mythopoietische Umkehrung in Rilkes Duineser Elegien (1967) GW Band 9. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen 1993. 289-305. Gadamer ebben a szövegben a teologizáló Rilke-recepciót kritizálja, és a Duinói elégiák angyalalakjait próbálja a költői szubjektum határfogalmaiként megközelíteni. A rilkei kontextus Moizer esetében is releváns lehet, ahogy erre az Angyal van című kiállítás (2005) megnyitószövegében Radnóti Sándor is kitér.

4 A kiállításhoz készített vázlatok gyűjteménye vö.: http://www.moizer.hu/hun/gallery/59/

 

Tigrisek és más történetek >>> 
 

balkon