english_
magyar_
Doc_

Fakuló emlékmásolatok_
Talányosan_
Kiállításmegnyitó_
Sétatér_
A gyík halála_
Moizer Zsuzsa önarcképei_
Párizsi kék_
Identity Fiction_
Emelkedőben_
Emma Re Moizer Zsuzsa akvarelljeiről_
Huszonévesek _
Festés mint feltárulkozás_
Lélekszín_
Lányalakok_
Többhetes kiállítás_
Moizer Katalógus 2007_
Az egó, ha állat lenne_
Örömtelen Mona Lisa_
Női mitoszok_
Öt fiatal festő_
Strabag díj_
Febronia _
Ráolvasás - Radnóti Sándor_
Festő Van _
Magánmitológiák _
Ballasztok_
Több szem többet lát_


SÉTATÉR - Promenade Project
Götz Eszter
kultura.hu
2011

Sokat köszönhet a kortárs magyar képzőművészet Hegyi Lórándnak. Bécsben múzeumigazgatóként fáradozott azon, hogy a közép-európai alkotókat egész Európával megismertesse. Évtizedek óta mutatja be és pártolja a művészet regionális értékeit. A KOGART most nyílt nemzetközi kiállítása is erre a koncepcióra épült. 

 

Tíz ország fiatal művészei vonulnak végig Európán egy közös kiállítással, ami helyszínenként változik. Mindig újabb alkotógárdát fogad be a kiállító ország részéről, teret ad nekik, hogy vizuális párbeszédbe léphessenek a többivel, a vándorkiállítás oda érkező anyagával. A fókusz tehát folyton mozgásban van, de az alapgondolat stabil: hogyan tágítják a műfaji határokat a 40 év alatti európai művészek, milyen közös témákban gondolkodnak, hogyan érvényesítik a saját országuk, régiójuk karakterét.

A Promenade első kiállítása 2008-ban Pozsonyban nyílt meg. Innen ment Pármába, Belgrádba és Saint-Etienne-be - Hegyi most ott múzeumigazgató -, majd Budapest után Dél-Európa felé indul tovább, ami után Skandinávia következik. A nálunk bemutatott 12 európai művész mellé 11 magyar alkotó került, mindegyikük egy-egy további kiállításon is ott lesz, így a magyar részvétel is az anyag törzsévé válik.

A válogatás tehát nem a kortárs magyar képzőművészetet szembesíti az európaival, nem is törekszik arra, hogy a leggyorsabban befutott, legismertebb fiatal művészeket vigye a csapatba. Csupán egy hálózat részévé avatja a hazai mezőnyt, néhány alkotón keresztül. Nyilvánvaló, hogy a budapesti kiállítás helyszíne, a KOGART Ház egyben a művészek kiválasztásához is támpontokat adott, hiszen az azt működtető Alapítvány évek óta imponálóan tág teret ad a fiatal pályakezdőknek. Bevállalja az esetleges mellényúlás kockázatát is, de a legtöbbször biztos szemmel találják meg a befutókat. A most kiállító hazaiak közül szinte mindenki szerepelt már a KOGART korábbi „Friss" kiállításain, vagy önálló tárlattal a Ház galériájában. Most is kapunk néhány igazi szép pillanatot tőlük. Moizer Zsuzsa lágy, félelmekkel és vágyakkal teli sorozata finoman bújik meg a megnyitó zajos büféasztala mögött, pedig sokkal több figyelmet érdemelne. Adorján Attila nagyméretű festményei ironikusan közelítenek a hiperrealizmushoz, Fülöp Gábor fából készült kisplasztikái ragyogóan fogják egybe a plasztika és az objekt terrénumait. Szabó Ábel vásznai a teljesen üres budapesti terekről, utakról hosszú percekre nem eresztik el a nézőt. Szanyi Borbála szakrális témájú installációi következetesen viszik tovább az évek óta megkezdett utat, amiben Szanyi az ortodox ikonfestők módjára elhasználódott bútordarabokból, deszkákból hívja elő nagy érzékenységgel a kis és nagy narratívákat. Komlovszky-Szvet Tamás lebegő hologram-szobrai anyagtalanságukkal izgatják a fantáziát, de túl sokat kapunk belőlük, ekkora sorozatban inkább termék hatást érnek el.

Összességében azonban feltűnő, hogy a magyar művek sokkal izgalmasabbak, mint a külföldi anyag nagy része. Persze ez alól is van kivétel: Danica Dakic print-sorozata a műtörténeti idézetekbe telepített roma családról egyszerűen lenyűgöző, és Barthelemy Toguo piktogramokba hajló akvarell-skiccei, vagy Ugo Giletta megfolyt, vonásait veszítő portréi is erős sorozatok. De a magyar műveknek jóval több eredeti és mélyebben átgondolt, kiérlelt pillanatot köszönhet a néző, kevésbé érzi, hogy beporosodott ötletek újraélesztésének boldogtalan tanúja. Nem mintha bármiféle versenyhelyzetet diktálna a kiállítás, de a kapcsolat, amire ösztönöz, erről az oldalról energiákkal van teli.