english_
magyar_
Doc_

Fakuló emlékmásolatok_
Talányosan_
Kiállításmegnyitó_
Sétatér_
A gyík halála_
Moizer Zsuzsa önarcképei_
Párizsi kék_
Identity Fiction_
Emelkedőben_
Emma Re Moizer Zsuzsa akvarelljeiről_
Huszonévesek _
Festés mint feltárulkozás_
Lélekszín_
Lányalakok_
Többhetes kiállítás_
Moizer Katalógus 2007_
Az egó, ha állat lenne_
Örömtelen Mona Lisa_
Női mitoszok_
Öt fiatal festő_
Strabag díj_
Febronia _
Ráolvasás - Radnóti Sándor_
Festő Van _
Magánmitológiák _
Ballasztok_
Több szem többet lát_


AZ EMLÉKEZÉS ÚTJA, KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ
Babiczky Tibor

Az amerikai polgárháború két legismertebb stratégája – a déli Robert Lee mellett – Ulysses Grant tábornok és William Sherman vezérőrnagy. 1864-ben Sherman hadi sikerei jelentős nyilvánosságot kaptak a sajtóban. Grant ellenben tetemes veszteségeket könyvelhetett el. Felröppent a híre Grant esetleges leváltásának, a helyére Shermant szemelték ki. Ekkor Sherman a következőket mondta: „Grant mellettem állt, mikor őrült voltam. Én mellette álltam, mikor részeg volt, és most már mindig egymás mellett állunk.”

            Ez a történet jutott eszembe az összetartozásról; a művész és az életműve kapcsolatáról. Nem kiegyensúlyozott és nem feltétlenül tiszta viszony. Hol az élet kerekedik felül a művészeten (és a művészen), hol a műalkotás az életen. A világ az élet felé vonz, a művészet a lét felé. Két ellentétes irány. Az egyiknek a halál, a másiknak a végtelen áll a végén. De az élet minden pillanatában, még a szenvedésben is van valami megmagyarázhatatlan gyönyör, az, „amit még a könnyek sem érnek el” – fogalmaz Wordsworth. A művész és a mű összetartozása tehát nem kiegyensúlyozott, de feltétlenül egyértelmű. Az egyik legszebb erő – és egyúttal gyengeség –, amit ismerek.

            A fiatal Démoszthenésznek, mint írják, vitustánca lehetett, válla rángatózott, kezével kalimpált, dadogott és görcsösen köhécselt. Mégsem írnoknak szegődött, hanem szónoknak készült. Kijelenthetjük, hogy nem volt tehetsége választott hivatásához. De mit érdekelte ez őt? Csinált magának tehetséget. Hamvas Béla szerint, „ahol az ember hibás, ereje éppen ott van”. Démoszthenész a későbbiekben sem úgy beszélt, mint akinek a vállával és a nyelvével soha semmi baja nem volt, hanem mint a nyomorék, aki mondatait és mozdulatait a dadogásból és a betegségből csinálta. És ha megszólalt, a csarnokban egyszerre nagy csend támadt.

            Jakob Böhme írja, hogy „nincs ember, aki tehetségét kibírta volna és ne pusztult volna bele a vakságba, és ha valaki a nagyság bármely fokát elérte, azt nem szabad azzal megalázni, hogy az ember tehetségesnek tartja”. Mert a tehetség, illetve a tehetségnek való kiszolgáltatottság egy idő után rutinba csap át. Tudok festeni és így festek és ilyen képeket festek. Ez működik. Ez sikeres. Ez a stílusom. És ezt nevezi Böhme vakságnak. Ez börtön. Mert az embernek nem stílusa van, hanem sorsa, amelynek a magja ugyan mozdulatlan, de egyéb tekintetben folyamatosan változik. Mégpedig azért, mert – jó esetben – úton vagyunk a saját középpontunk felé. Az Isten felé.

            Moizer Zsuzsát festőként ismerhettük meg. Tehetséges festőként. Fontos műveket hozott létre. Sikeres lett. Aztán megtorpant. Visszavonult. Jól tette. Úgy vélem, éppen ideje volt, hogy Moizer Zsuzsa, aki festőként – ahogyan mondani szokás – már bizonyított, hajóépítésbe kezdjen. Meg házépítésbe. Hogy – a szó legszorosabb értelmében – kilépjen a térbe. Amely tér, számára, egyúttal űr is, maga az ismeretlen, hiszen alapvető tehetsége más irányba mutatna. Démoszthenészhez hasonlóan, Moizer Zsuzsa is csinált magának egy tehetséget. És a csarnokban egyszerre nagy csend támadt.

            Az emlékezés útja – szól a kettős kiállítás főcíme. Ez az út egyetlen pontba vezet. És ez a pont maga az ember. Aki egyszerre ég és egyszerre föld. Szellem és test és lélek. Moizer Zsuzsa visszanyúlt a lét alapfogalmaihoz. A hajóhoz. A házhoz. A gyászhoz. Az általa felépített ház fényt áraszt magából. Emlékezetből formálta meg halott kutyája testét. Hajót épített egy láthatatlan, de nagyon is konkrét és valóságos özönvíz ellen. Mindezzel azt mutatja, hogy a testet kell átszellemíteni, nem pedig a lelket húsba gyömöszölni. Az emlékezés útjai azt bizonyítják, hogy a látványon és a megfoghatón túl az egyetlen és legnagyobb mű: az emberi lélek. „Reggel megismerni az igazságot, és este meghalni” – írja Konfuciusz. Ebből kiindulva Az emlékezés útját a reggel fénye fogja körül. És még előttünk áll az egész nap. Moizer Zsuzsa művészete nem korszerű, hanem időtlen. A csillagfényhez van köze, nem a tűzijátékhoz.

            Pilinszky János Költeménye jut eszembe róla. „Nem föld a föld. / Nem szám a szám. / Nem betű a betű. / Nem mondat a mondat. // Isten az Isten. / Virág a virág. / Daganat a daganat. / Tél a tél. / Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület.” Moizer Zsuzsa művei is ilyen egyszerűen és megrázóan közvetítik a valóságot.

            „A dolgok megértéséhez nem kell sokat beszélni. Három mondat elég. Néha kettő. Lehet, hogy egy.” És akkor most alaposan nézzenek körül.

 

Babiczky Tibor