english_
magyar_
Doc_

Fakuló emlékmásolatok_
Talányosan_
Kiállításmegnyitó_
Sétatér_
A gyík halála_
Moizer Zsuzsa önarcképei_
Párizsi kék_
Identity Fiction_
Emelkedőben_
Emma Re Moizer Zsuzsa akvarelljeiről_
Huszonévesek _
Festés mint feltárulkozás_
Lélekszín_
Lányalakok_
Többhetes kiállítás_
Moizer Katalógus 2007_
Az egó, ha állat lenne_
Örömtelen Mona Lisa_
Női mitoszok_
Öt fiatal festő_
Strabag díj_
Febronia _
Ráolvasás - Radnóti Sándor_
Festő Van _
Magánmitológiák _
Ballasztok_
Több szem többet lát_


FAKULÓ EMLÉKMÁSOLATOK - Moizer Zsuzsa újabb képei elé
Tóth Krisztina
2014
Gyerekkoromban sok macskám volt. Az egyiket különösen szerettem. Hét hónapos volt, amikor elütötte egy autó: nem érte meg a felnőttkort. Kicsit úgy éreztem, felelős vagyok a haláláért. Hogy nem tudtam rá vigyázni. Egyszer, nem sokkal azelőtt, hogy Maszatkát elgázolták, vendégek jöttek hozzánk: hoztak egy polaroid fényképezőgépet. A felnőttek jól eljátszottak vele, egymást fotózták mindenféle vicces pózban. Én félrevonultam és a macskát fényképeztem, ahogy a kerti út szegélyén fekszik. Később, amikor a macska már nem élt, csináltam néhány rajzot filctollal arról a bizonyos, utolsó fényképről.
​Néhány év múlva, amikor a fényképeket rendezgettem egy dobozban, meglepődve észleltem, hogy a Maszatról készült polaroid kép elhalványult, alig látszik belőle valami. Aztán megint évek teltek el, és egy selejtezésnél kezembe kerültek a régi rajzaim.
Egy reklámszatyorba voltak összegyűjtve, némelyik teljesen összegyűrődött. A macskás, az a bizonyos, nem gyűrődött meg, a filctoll nyoma azonban szinte teljesen elhalványult és megváltoztatta a színét. Alig maradt hát valami abból az egykori idilli pillanatból, amikor Maszat még élt, a felnőttek vidáman pózoltak a pingpongasztal mellett, én pedig lelkiismeret-furdalás nélküli ártatlan kívülállóként figyelhettem a világot.
​Még legfontosabb belső képeink, legélesebb emlékeink is fakulnak. A fájdalom élénk, vibráló színei tompulnak az évekkel.
Moizer Zsuzsa szinte egész eddigi pályája az emlékekkel való munkáról szól. Mintha folyton arra törekedne, hogy újabb és újabb másolatokat hozzon létre a fájdalmas belső képekről, mindig törekedve rá, hogy a másolat tükrözze az aktuális viszonyt, a távolodás mértékét is.
A kiszolgáltatott, szubmisszív testek élénk színei, és a szenvedély és szenvedés víziói évekig kísértettek festményein. Az állatok és gyerekek, illetve a gyerekarcú, állatestű önarcképek sorozatai mind ugyanazt a kérdést feszegették: ki vagyok én, mennyiben azonos az én-nek
a múltbeli eseményeket elszenvedő másik én-nel, mi jelenti a folytonosságot, és mennyire vagyunk képesek újraalkotni belső lényünket úgy, hogy a fájdalmas élmények, veszteségek művészileg felhasználható tapasztalattá lényegüljenek, és közben ne tekintsük őket személyiségfejlődésünk, azaz majdani kiteljesedésünk szükségszerűen véres stációinak.
​Mondom akkor világosabban: a tisztánlátásnak és távolságtartásnak nem előfeltétele a megbocsájtás. Megbocsájtani nem kell.
Aki megbocsájt, annak túl hamar, hirtelen fakulnak az emlékei, a művészt pedig a közbülső árnyalatok is érdeklik. Meg kell tudni, hogyan fakul a belső kép.
​Moizer Zsuzsa friss festményei mintha új korszakot nyitnának a munkáin belül. Az itt látható, apróbb képekkel tördelt és kiegészített sorozatot valami könnyed lebegés és álomszerű elmosódottság jellemzi. A direkt személyesség, az egyes szám első személyű képi narráció itt átfordul többes szám első személybe, nem a konkrét történet a lényeg többé, vagyis nem az, ami vele történt, hanem az, ami mindnyájunkkal.
Míg eddig a ráismerés és azonosulás döbbenete keltett erős hatást, most az, hogy kilépve saját testünkből megtapasztaljuk, hogy a történetek mennyire hasonlóak. A fakulásnak ebben a fázisában emlékeink felcserélhetőek egymással. Ugyanaz történt velem is, veled is, és emlékszünk rá, mi mindannyian. A korábbi groteszk, olykor brutális, az érzékiséget halálos villanófényben láttató képek után most álomi testek és álomi tájak uralják a vásznakat. A szorongásos alaphang megmaradt, de ezek a monokróm, halványlilákat, rózsaszíneket, fáradt sárgákat váltakoztató festmények halkabban szólnak a nézőhöz.
​Nincs tehát közvetlen önéletrajziság, és kevés a konkrétum is. A hentes nagypapa emléke közvetve jelenik meg: a liláskékek, rózsaszínek
a hús, a belső hártyák színeit idézik. Ugyanakkor ezek a színek, figyeljék csak meg, az alkonyati ég felhőiben is felvonulnak, mert a bennünk sötétlő tágas, lüktető terek mindig rímelnek a külső világ óriási rajzolataira.
​A szaladó állat, a röppenő madár nem egy konkrét lény már, sőt, nem is tudjuk, valójában miféle állat, miféle madár. Vagy: miféle állat, miféle madár  emléke. Nem tudjuk azt sem, honnan hová tart, menekül-e vagy igyekszik valami felé.
Az álomszerű bizonytalanság, a töredékesség az álom partjáról mesél, a felejtés és emlékezés közti senkiföldjéről. Egy kéz felnyúl, egy madár telepszik rá, aztán elrepül. Különben nem történik semmi, csend van. Színek emlékeivel teli, nagy csönd.
 
 
Budapest, 2014. szeptember 11.