english_
magyar_
Doc_

Fakuló emlékmásolatok_
Talányosan_
Kiállításmegnyitó_
Sétatér_
A gyík halála_
Moizer Zsuzsa önarcképei_
Párizsi kék_
Identity Fiction_
Emelkedőben_
Emma Re Moizer Zsuzsa akvarelljeiről_
Huszonévesek _
Festés mint feltárulkozás_
Lélekszín_
Lányalakok_
Többhetes kiállítás_
Moizer Katalógus 2007_
Az egó, ha állat lenne_
Örömtelen Mona Lisa_
Női mitoszok_
Öt fiatal festő_
Strabag díj_
Febronia _
Ráolvasás - Radnóti Sándor_
Festő Van _
Magánmitológiák _
Ballasztok_
Több szem többet lát_


FÉNYLŐ SZÍV (2005)
Képek a kiállításról_
MAGÁNMITOLÓGIÁK - PRIVÁT PASSIÓK - Fénylő szív, Kiállítási Katalógus
Nagy Edina
2006

"Ha Krisztus keresztjét keresed, vedd a szívemet, s ott megleled Urunk szenvedéseit"
Kristin E. White: Szentek kislexikona

Montefalcói Szent Klára (1268-1308) rendtársaihoz hasonlóan Moizer Zsuzsa is szó szerint vette a szentéletű asszonynak tulajdonított, mottóként idézett kijelentést. Előbbiek azért, mert halála után az apácát a kíváncsiságtól fűtve felboncolták, és szívében a legenda szerint valóban meglelték Krisztus keresztjét. Sőt nemcsak a keresztet, hanem a passió egyéb attribútumait, például a töviskoszorút, a korbácsot, a lándzsát és a szögeket is. Moizer pedig azért, mert a Fénylő szív című kiállításán bemutatott akvarelljeinek többségén konkrétan a szívet vette munkái alapjául.


Ám Moizer Zsuzsa nemcsak Szent Klára és Szent Febronia életének történeteiben merült el, hanem más női szentek, mártírok, vértanúk legendáiban is. Az önként vállalt vagy rájuk mért büntetések, a hit és a meggyőződés motiválta döntések, a kínok vállalása, választott szenvedéstörténeteik foglalkoztatták. Az áldozathozatal. E tények ismeretében borzasztóbbnál borzasztóbb történetek sejlenek fel művei hátterében, minden apró (vér)folt jelentőségre tesz szert, stigmák, sebek, megkínzott testek körvonalai rajzolódnak ki a néző előtt.


Pedig enélkül, a fénylő szívről való előzetes tudás nélkül is fájnak ezek az akvarelleken látható részletek, melyek köré történetek szövődnek. Van valami, ami odaragaszt a kisméretű papírlapok elé, ami miatt nézem, nézem, pedig már eleget láttam, nem is akarom továbbgondolni a történetet, ami akár az enyém (is) lehetne. A kitekeredett, csonka vagy éppen túldimenzionált végtagok, véres kezek, belső szervek látványa nem enged továbblépni. Fel- és kitárulkozás, a kiszolgáltatottság szorongató érzése. Zsigerből hat, a zsigerekre hat, miközben a zsigereket nézem. Összeránt, fojtogat, nyomon kísér. Mivel ezek kétségkívül női történetek. Középkori nők történetei és maiaké, a művész történetei, ismerős történetek. Hiszen Moizer Zsuzsa műfaja az önarckép, magát festi, rajzolja, időnként fotózza. Magáévá teszi az olvasott történeteket, beleél és beleérez.


S ha a kép vagy a papírlap ablak, amin keresztül a világra tekint, és a nézőnek is ezt az ablakot tárja ki, akkor ez a világ és ez a fájdalmas viszony még sok kívánni- és tisztáznivalót hagy maga után.
Ha nem a konkrét, csak az általános előzetes tudásra támaszkodunk, óhatatlanul felmerül néhány név, festők nevei megint női nevek. Marlene Dumas, Maria Lassnig, Jenny Saville... Utóbbi vajon miért? Az alaktalan, formátlan női testek (melyekből Moizer csak részleteket mutat meg), deformált fejek, a hús színe és persze a szenvedés látványa, ami feldereng. Moizer Zsuzsánál a színhasználat az, ami Lassnigot idézi: a különös, hideg színek és színkombinációk, a víz- és méregzöldek, rózsaszínek minden árnyalatban, szürkék és pasztellek, beteges sárgák. Lassnig a hatvanas évektől festi önmagát, saját teste, a testérzet különböző állapotai foglalkoztatják.

"Körpergefühlsbilder"-nek (testérzetképeknek), később "Körperempfindungsbilder"-nek (testérzékelésképeknek) nevezi az e témában készült munkáit. Nála az önarcképek mindig torzított formában jelennek meg: furcsa játéknak vagyunk tanúi, amikor a művész az emberi és állati lét közé "ékelődik" (Állati önarcképek). A rovarszerű vagy éppen békává változó Lassnig képe sokáig kísért. A néző számára idegenszerű az ábrázolthoz fűződő furcsán személyes, zavarba ejtően intim viszony, az alkotó intenzív benne- és jelenléte azonban mindkét festő, Lassnig és Moizer esetében is nyilvánvaló. Bizonyos értelemben Moizer Zsuzsa akvarelljei is tekinthetők "testérzetképeknek", saját magáról adott helyzetjelentéseknek, melyek mindegyikét szélsőséges, különösen intenzív, felfokozott érzetek motiválták. Talán a Dumas-hoz való hasonlóság a legszembeszökőbb, az akvarellek világa őt idézi a leginkább, például a kilencvenes évek elején készült Jézus-sorozatait. Ám leginkább itt is az ábrázolt megközelítése, a személyesség, a töredékes történetek vonnak párhuzamot.


A leírtak alapján úgy tűnhet, mintha Moizer Zsuzsa munkái jócskán túllépnék a teatralitás határát. Már a címadás, a Fénylő szív is efelé mutat, hiszen egy ilyen cím hallatán a legtöbben Jézus szívére, a lángokkal és fénysugarakkal körülvett ragyogó szívre asszociálnak, ami a katolikus szentképeken az oltárképektől az imakönyvek képes lapocskáiig mindenütt feltűnik. Akik erre gondolnak, a témaválasztás tekintetében nem járnak messze az igazságtól amint arról a fenti sorok is tanúskodnak. De nincs szó színpadiasságról és hatásvadászatról. Közvetlenség, intimitás, fájdalmas nyersesség, mint a nyers hús látványa. Moizer valóban egy nagyon szűk határvonalon egyensúlyoz, ahol a személyesség giccsbe, a közvetlenség banalitásba fordulhat. De a művésznő igen kényesen ügyel az egyensúly fenntartására, nem lépi át a határokat. Ennek oka természetesen a technikai megoldásokban (is) keresendő: bár a finom, törékeny rajzocskák megfelelnek az akvarell műfaji kritériumainak, mégis a biztos kézzel húzott kontúrok, erőteljes stílusjegyek határozzák meg a képeket.


A kiállított akvarellek összességükben mintha kitépett, és aztán találomra egymás mellé helyezett füzetlapok lennének, képes naplójegyzetek, egy különösen intenzív és fájdalmas periódus rekvizitumai. De az általános személyessé történő átfordítása mindig azzal jár, hogy a néző megpróbálja elhelyezni a látottakat - a művész élettörténetében és a sajátjában egyaránt. A személyesség csapdájából pedig nem nagyon van kiút. A művész azonban nem is akarja, hogy legyen, hiszen az önarckép - bármilyen formában legyen is megjelenítve valóban a privát (szenvedés) történetekbe enged bepillantást.